1. AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

Anyám vitt ki a reptérre; a kocsi ablakai egész úton letekerve. Phoenixben huszonnégy fok volt, az ég tökéletes, felhőtlenül kék. Az ujjatlan, fűzős fehér pólómat viseltem −  ez volt a kedvencem. Csak nemrég kaptam, búcsúzáshoz is ezt vettem fel, hogy kedveskedjek anyámnak. A kapucnis dzsekimet a karomon vittem.

Van egy kisváros az Olimpia-félszigeten, Washington állam északnyugati részén, Forksnak hívják, és fölötte jóformán mindig felhős az ég. Ebben a jelentéktelen városban többet esik az eső, mint bárhol másutt az Államokban. Ebből a kisvárosból, ebből a komor, örökös félhomályból menekült el velem anyám, amikor még csak néhány hónapos voltam. Ebben a városban kellett töltenem minden nyárból egy teljes hónapot, egészen tizennégy éves koromig. Akkor viszont végre a sarkamra álltam: én többé be nem teszem a lábamat Forksba! így az utóbbi három, nyáron Charlie, az apám két hétre Kaliforniába vitt nyaralni.

És most mégis Forksba tartottam − pedig a puszta gondolattól is borsódzott a hátam. Utáltam Forksot.

Phoenixet viszont szerettem. Szerettem a napsütést és a perzselő hőséget. Szerettem ezt a nyüzsgő, rohamosan terjeszkedő várost.

−  Bella −  mondta Anyu (úgy körülbelül ezredszer), mielőtt fölszálltam volna a gépre −, nem muszáj menned, ha nem akarsz!

Anyámmal rettentően hasonlítunk egymásra, csak éppen neki rövid a haja, és két nevetőránc húzódik az orrától a szájáig. Ahogy belenéztem gyerekesen tágra nyílt szemébe, hirtelen rám tört a pánik. Hogy juthatott eszembe, magára hagyni az én csupa szív, ki-számíthatatlan, kelekótya anyámat? Hogy fog egyedül boldogulni? Igaz, most már itt van neki Phil, úgyhogy a számlákat alighanem ki tudja fizetni, lesz kaja a hűtőben, benzin a kocsiban, és lesz kit felhívnia, ha eltéved, de azért mégis...

− De hát én menni akarok! − Sose hazudtam valami ügyesen, de ezt a hazugságot az utóbbi időben olyan gyakran mondogattam, hogy mostanra már egész hihetően hangzott.

− Mondd meg Charlie-nak, hogy üdvözlöm!

− Megmondom.

−  Rövidesen találkozunk! −  bizonygatta. − Bármikor hazajöhetsz, amikor kedved tartja! Csak szólj, ha úgy érzed, szükséged van rám, és én azonnal jövök! −  ígérte, de én láttam a szemében, mekkora áldozat a részéről már a puszta ígéret is.

− Miattam nem kell aggódnod! − vágtam közbe. − Remekül megleszek Charlie-val. Szeretlek, Anyu!

Egy pillanatra szorosan magához ölelt, aztán hagyta, hogy felszálljak a gépre.

Phoenixtől Seattle-ig négy óra repülővel, aztán át kell szállni egy kis helyi járatra, amivel egy óra az út Port Angelesig, onnét pedig még egy újabb óra autón, míg az ember Forksba ér. A repülés egyáltalán nem aggasztott: az egyórás autóút Charlie-val annál inkább...

Charlie tulajdonképpen nagyon klasszul viselkedett. Úgy tűnt, őszintén örül annak, hogy életemben először viszonylag hosszú ideig nála fogok lakni. Már be is íratott az ottani középiskolába, és megígérte, hogy segít nekem autót keríteni.

De azért mégis fura lesz Charlie-val −  gondoltam.

Egyikünket sem lehet bőbeszédűséggel vádolni, ráadásul fogalmam sincs, miről társaloghatnánk. Nyilvánvalóan elképesztette a döntésem − akárcsak régen az anyám, én sem csináltam titkot belőle, mennyire utálom Forksot.

Esett, amikor leszálltunk Port Angelesben. Az esőt tekinthettem volna rossz előjelnek is − de nem annak tekintettem, csak egyszerűen elkerülhetetlennek. A napsütéstől már Phoenixben elbúcsúztam.

Charlie a járőrkocsival jött elém. Erre is számítottam. Charlie a forksi jónép számára egyszerűen csak Swan rendőrfőnök. Nem túl virágos anyagi helyzetem ellenére főleg azért ragaszkodtam saját autóhoz, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó olyan kocsiban furikázni, amelyiknek piros-kék villogó van a tetején és mindenki csigalassúsággal kezd araszolni, ha feltűnik valahol!

Charlie ügyetlenül, fél karral megölelt, amikor lebotorkáltam a gépről, és kis híján hasra estem a lépcsőn.

− Jó, hogy itt vagy, Bells! − mondta mosolyogva, miközben gépiesen utánam kapott, nehogy elvágódjak. −  Nem sokat változtál. Hogy van Renée?

− Anyu jól van. Én is örülök, hogy itt lehetek veled, Apu! −  Szemtől szembe nem szólíthattam Charlie-nak.

Nem volt sok csomagom. Az arizonai cuccaim nagy része túl lenge Washington államhoz. Anyámmal felturbóztuk kicsit a ruhatáramat, vettünk pár téli holmit, de még így szegényes lett a poggyászom: simán elfért a járőrkocsi csomagtartójában.

− Találtam egy pont neked való, jó kis kocsit. És igazán olcsó is −  közölte Charlie, amikor bekapcsoltuk az övet.

− Milyen kocsit? − Ez a „pont neked való” gyanakvóvá tett. Vajon miért nem úgy mondta, hogy „találtam egy jó kis kocsit”?

− Hát igazából egy furgon, egy Chevy.

− Na és hol szerezted?

− Emlékszel Billy Blackre, aki a La Pushban lakik? −  La Push egy kis indián rezervátum a tengerparton.

− Nem.

− Nyaranta párszor együtt horgászott velünk −  próbált segíteni Charlie a memóriámnak.

Így már érthető, miért nem emlékszem. Mindig is jó voltam abban, hogy elsikáljam az agyamban a fájdalmas és fölösleges emlékeket.

− Most tolószékbe került −  folytatta Charlie, amikor nem válaszoltam −, úgyhogy nem vezethet többé, és fölajánlotta, hogy olcsón eladja nekem a furgonját.

− Hány éves az a kocsi? −  Láttam Charlie arcán, hogy azt remélte, ezt a kérdést nem fogom feszegetni.

−  Hát tudod, Billy rengeteget bütykölte... Úgyhogy valójában mindössze pár éves.

Szívből reméltem, nem tart olyan ütődöttnek, hogy beérjem ennyivel.

− Mikor is vette?

− 1984-ben, ha jól emlékszem.

− És újonnan?

− Nem, ami azt illeti, használtan. Azt hiszem, a hatvanas évek elején lehetett új... vagy legfeljebb az ötvenes évek végén − tette hozzá alázatosan.

−  A fenébe is, Apu, én nem igazán értek az autókhoz. Nem fogom tudni megjavítani, ha elromlik benne valami, és nem lesz pénzem szerelőre...

− Ugyan már, Bella, az a járgány prímán működik. Ma már nem is gyártanak ilyeneket.

A járgány, gondoltam magamban... Úgy látszik, rejlenek benne bizonyos lehetőségek − legalábbis a beceneve már megvan.

−  Azt mondod, olcsó. Mégis, mennyire? −  Nem mintha az anyagiakat tekintve módomban állt volna sokat variálni.

−  Hát, szívem, az a helyzet, hogy lényegében már meg is vettem neked... Ajándékba kapod tőlem, a hazatérésed örömére! −  Charlie reménykedve pislogott rám.

Ingyen járgány! Ez igen!

− Igazán nem kellett volna, Apu! Bár tényleg akartam venni magamnak egy kocsit!

−  Nem nagy ügy. Csak szeretném, ha jól éreznéd itt magad... − mondta, és közben mereven maga elé nézett az útra. Charlie-nak mindig is nehezére esett kimutatnia az érzéseit. Ezt tőle örököltem, így hát én is mereven magam elé bámulva válaszoltam.

−  Ez roppant kedves tőled, Apu! Kösz szépen! Tényleg nagyon hálás vagyok... − Azt nem tettem hozzá, hogy kábé nulla az esélye annak, hogy én jól érezzem magam Forksban. Minek szenvedjen ő is velem? Különben meg ajándék furgonnak ne nézd a fogát − vagy a motorját.

− Aha, igen. Örülök, hogy örülsz −  motyogta, mert zavarba hozta a hálálkodásom.

Váltottunk még néhány szót az időjárásról, megállapítottuk, hogy esik az eső, és ezzel nagyjából le is tudtuk a társalgást. Ettől kezdve némán bámultunk ki a kocsi ablakán.

A táj persze gyönyörű volt: ezt hiába is tagadnám. Minden zöldben játszott: a fák, a törzsüket borító moha, a lombsátor, a páfránnyal benőtt talaj. Még a levegő is zölden szűrődött át a falevelek között.

Túlságosan zöld itt minden − mint valami idegen bolygón.

Végül megérkeztünk Charlie-hoz. Még mindig abban a két hálószobás házban lakott, amelyet még anyámmal vásároltak a házasságuk korai szakaszában. Másféle szakasza nem is volt a házasságuknak − csak korai. A soha nem változó ház előtt parkolt az én új −  pontosabban, az én számomra új − furgonom. Fakóvörös autó, nagy, legömbölyített sárvédővel és kerek reflektorral. Legnagyobb meglepetésemre azonnal beleszerettem. Arról persze fogalmam sem lehetett, hogyan működik majd, de el tudtam képzelni magamat benne. Ráadásul az az elpusztíthatatlan fajta, tömör vasjárgány volt, amelyik simán, egyetlen karcolás nélkül kerül ki a karambolból, miközben a másik kocsi darabokra esik.

− Jaj, Apu, ez csodás! Imádom! Koszi! −  A holnapi napom talán mégse lesz annyira borzalmas, mint hittem. Legalább megúsztam annak eldöntését, hogy vagy kutyagolok az esőben két mérföldet az iskoláig, vagy belenyugszom, hogy a rendőrfőnök szolgálati cirkálójával furikázzak.

− Örülök, hogy tetszik! − krákogott Charlie, már megint zavarban.

Elég volt egyszer fordulnom, hogy az összes holmimat behordjam. Az előkertre néző nyugati hálószobába cuccoltam. Ez volt az én szobám, amióta megszülettem. A hajópadló, a világoskék falak, a csúcsos mennyezet, a megsárgult csipkefüggönyök az ablakon − mindez része volt a gyerekkoromnak. A berendezés mindössze annyit változott, hogy Charlie idővel egy rendes ágyra cserélte a rácsos babaágyat és betett egy íróasztalt, amelyen most egy használtan vásárolt számítógép terpeszkedett. A modemből vezeték tekergett a legközelebbi telefoncsatlakozóhoz. Anyám ötlete volt a gép, mondván, hogy így könnyebben tudjuk tartani a kapcsolatot. De a kisbaba koromból ismerős hintaszék még mindig ott állt a sarokban.

Az emeleti egyetlen apró fürdőszobán meg kellett osztoznunk Charlie-val. Igyekeztem minél kevesebbet problémázni ezen.

Charlie-ban többek között az a jó, hogy soha nem lábatlankodik feleslegesen az ember körül. Hagyta, hogy nyugodtan kicsomagoljak és berendezkedjek − na ez az, amire anyám képtelen lett volna. Jó volt, hogy egyedül lehettem, nem kellett egyfolytában vigyorognom és elégedett képet vágnom, zavartalanul bambulhattam kifelé az ablakon a szakadó esőbe, és még egy-két könnycseppet is megengedhettem magamnak. Egy olyan igazi, kiadós síráshoz egyelőre nem volt hangulatom. Ezt lefekvés utánra tartogattam, amikor majd a másnap reggel miatt is görcsölhetek.

Legnagyobb rémületemre a Forksi Középiskolának mindössze háromszázötvenhét − most már háromszázötvennyolc − tanulója volt. Phoenixben csak az alsóbb osztályokba hétszázan jártak. Az itteniek mind együtt nőttek fel −  sőt, már a nagypapáik is az oviból ismerték egymást. Én leszek köztük az új lány a nagyvárosból, a látványosság, az ötlábú borjú...

Talán ha úgy néznék ki, ahogy az ember egy phoenixi lányt elképzel, akkor a helyzetet még az előnyömre is fordíthatnám. Csakhogy a külsőm alapján engem sehová nem lehet besorolni. Barnára sült, sportos és szőke lánynak kéne lennem, aki remekül röplabdázik, vagy legalább egy pompom-girlnek, hisz ezek a dolgok illenek olyasvalakihez, aki élete java részét a napsütötte völgyben töltötte.

Ezzel szemben az én bőröm az örökös napsütés ellenére is elefántcsont fehérségű, és a kék szem, szőke haj sem stimmel. A szemem sötétbarna, a hajam gesztenyeszínű. Mindig is vékony voltam, de annak is lágy, szóval, nem valami atlétikus. Ráadásul koordinációs problémáim vannak, a szemem és a kezem nem képes igazán összedolgozni, úgyhogy bármiféle sporttal próbálkoztam, mindig alaposan beégtem, ön-  és közveszélyesnek bizonyultam.

Amikor elrakosgattam a ruháimat az öreg fenyőfa sublótba, fogtam a neszesszeremet, és zuhanyozni vonultam a közös fürdőszobába. Miközben összekócolódott, nyirkos hajamat átkeféltem, az arcomat nézegettem a tükörben. Lehet, hogy a világítás tette, de úgy láttam, máris sápadtabb, egészségtelenebb színem van, mint Phoenixben. A bőröm akár szépnek is mondható −  nagyon tiszta és áttetszően sima −, de színtelen. Fehér voltam, mint a fal.

Miközben szembenéztem sápadt tükörképemmel, kénytelen voltam beismerni, hogy hazudtam magamnak. Nem igaz, hogy csak a külsőm miatt nem illek sehová. És ha nem találtam a helyem egy olyan iskolában, ahová háromezer gyerek járt, milyen esélyem van itt?

Nem könnyen kötök kapcsolatot a kortársaimmal. Igazság szerint egyáltalán senkivel sem. Anyámhoz például közelebb érzem magam, mint bárkihez ezen a planétán, és mégis, vele se voltunk igazán soha ugyanazon a hullámhosszon. Néha már arra gondoltam, talán az én szemem nem is ugyanazokat a dolgokat látja, mint a többi emberé. Lehet, hogy az agyam nem úgy működik, mint másoké?

De mindegy is, mi az oka. Egyedül az a fontos, ami ebből következik. És a holnapi nap még csak a kezdet lesz!

Éjszaka sírtam egy sort, aztán abbahagytam, mégsem tudtam elaludni. Az ember azt hinné, idővel hozzászokik, hogy örökösen hallja az eső és a szél sustorgását a háztetőn, de nem. A fejemre húztam a kifakult, öreg takarót, és később még a párnát is. De csak éjfél után tudtam elaludni, amikor az eső elcsendesült.

Reggel az ablakból csak sűrű ködöt láttam, rögvest a klausztrofóbia kerülgetett. Itt soha nem lehet látni az eget. Mintha egy ketrecbe lennék bezárva.

Charlie-val csendesen megreggeliztünk. Sok szerencsét kívánt az új iskolához. Megköszöntem, de arra gondoltam, hogy nem a megfelelő személyre pazarolja a szerencsekívánatait. Engem a szerencse általában nagy ívben elkerül. Charlie indult el először, a rendőrőrsre −  neki az jelentette a feleséget és a családot. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, leültem az öreg, négyszögletű tölgyfaasztal mellé a három össze nem illő szék egyikére, és körülnéztem a kis konyhában: néztem a sötét fa falburkolatot, a kanárisárga konyhaszekrényeket és a fehér linóleumpadlót. Semmi nem változott. A konyhaszekrényeket még anyám festette sárgára tizennyolc évvel ezelőtt, hogy egy kis napsütést csempésszen a házba. A szomszédos, zsebkendőnyi nappaliban a parányi kandalló fölött egy sor fénykép függött a falon. Az első Anyu és Charlie esküvői képe volt Las Vegasból, aztán következtünk mi hárman a kórházban, közvetlenül a születésem után − ezt a képet egy segítőkész ápolónő csinálta −, aztán az én iskolai képeim hosszú sora, egészen tavalyig. Eléggé lehangoló látvány volt −  el is határoztam, hogy rábeszélem Charlie-t, rakja el őket valahová, amíg itt lakom.

A házban minden arról tanúskodott, hogy Charlie máig sem tudta elfelejteni a mamámat. Kényelmeden érzés.

Nem akartam túl korán beérni az iskolába, de a házban sem bírtam tovább. Fölvettem a dzsekimet, mint valami vegyvédelmi köpenyt, és kiléptem az esőbe.

Az eső már csak szemerkélt, így kivételesen nem áztam bőrig, amíg kihalásztam a kulcsot állandó rejtekhelyéről, az ajtó fölött húzódó ereszcsatornából és bezártam az ajtót. Az új, vízhatlan csizmám idegesítően cuppogott: hiányzott a talpam alatt nyikorgó kavics megszokott hangja. Először arra gondoltam, egy darabig még álldogálok és gyönyörködöm a járgányomban, de aztán mégis sietősre fogtam, hogy mielőbb kikerüljek a körülöttem kavargó ködös nyirokból, amely még a kapucnim alá is beszivárgott.

A kocsi belseje viszont kellemesen száraz volt. Billy vagy Charlie szemlátomást alaposan kitakarította, de azért a barna, kárpitozott ülésnek még mindig enyhe dohány-, benzin-  és borsmentaszaga volt. A motor, nagy megkönnyebbülésemre, azonnal beindult, igaz, jó hangosan, és a továbbiakban is teljes hangerővel dübörgött. De hát egy ilyen vén csotrogánynak lehet valami szépséghibája... Ráadásul az ősöreg rádió is működött, ezt már igazán több, mint amit reméltem.

Az iskolát könnyen megtaláltam, pedig még soha nem jártam ott. Mint minden más épület, ez is ott állt közvetlenül a főút mellett. Első ránézésre senki meg nem mondta volna róla, hogy iskola. Ha nincs ott a tábla, Forksi Középiskola felirattal, simán elmegyek mellette. Úgy festett, mint egy gesztenyevörös téglából épített lakópark. Szinte elveszett a rengeteg bokor meg fa között. Hol van itt, kérem, az állami intézmény-jelleg, nosztalgiáztam. Hol maradnak a drótkerítések és a fémdetektorok?

Leparkoltam az első épület előtt, amelynek bejárata fölött egy kis táblán ez állt: TANULMÁNYI IRODA. Az enyémen kívül egyeden kocsit sem láttam, úgyhogy itt nyilván tilos a parkolás, gondoltam, de azért úgy döntöttem, inkább bemegyek eligazításért, mint hogy itt körözzek az esőben, mint valami idióta. Kelletlenül szálltam ki a, meleg vezetőfülkéből, és végigmentem a sötét sövényekkel szegélyezett, kikövezett ösvényen. Mély lélegzetet vettem, aztán benyitottam.

Odabenn nagyon világos volt, és melegebb, mint reméltem. A szűk kis iroda várórészében párnázott, összehajtható székek álltak a narancssárgával pöttyözött padlószőnyegen, a falak teliragasztva hirdetésekkel és oklevelekkel. Egy nagy falióra hangosan ketyegett. Mindenütt különféle növények zöldelltek nagy műanyag cserepekben, mintha az iroda lakója kevesellné az odakinn burjánzó vegetációt. A helyiséget kettészelő hosszú pulton töménytelen, iratokkal teli, élénk színű cetlikkel felcímkézett kosár sorakozott. A pult mögött három íróasztal, az egyiknél nagydarab, vörös hajú, szemüveges nő ült. Sötétlila pólót viselt, amitől én tüstént túlöltözöttnek éreztem magam.

A vörös hajú nő felnézett:

− Segíthetek valamiben?

− Isabella Swan vagyok − közöltem vele, és a nő szeme felvillant: nyilván tudta, hogy ki vagyok. Kétségkívül vártak már, és alaposan ki is tárgyaltak. A rendőrfőnök csapodár exfeleségének a lánya hazatér a szülővárosába...

− Ó, hát persze! −  mondta a nő. Turkálni kezdett az íróasztalán tornyosuló, ingatag irathalom közt, míg csak meg nem találta, amit keresett. −  Tessék, itt az órarended meg az iskola térképe!

Azzal leterített néhány papírlapot elém a pultra, és mutogatni kezdett.

Sorra vette az óráimat, berajzolta a térképre, milyen útvonalon közelíthetem meg a leggyorsabban az egyes osztálytermeket, és adott egy papírt, hogy írassam alá az összes tanárral, és hozzam vissza neki a nap végén. Rám mosolygott, és akárcsak Charlie, ő is közölte, reméli, hogy jól érzem majd magam itt Forksban. Visszamosolyogtam, olyan meggyőzően, ahogy csak bírtam.

A járgányomhoz érve láttam, hogy lassanként a többi diák is szállingózik. Besoroltam a többi kocsi közé, és megkerültem az iskolaépületet. Örömmel láttam, hogy a legtöbb autó még az enyémnél is öregebb, sehol egyeden elegáns autócsoda. Otthon, Phoenixben a Paradise Valley-negyedben laktunk, az olcsóbb bérháztömbök egyikében, mégis mindennapos látványnak számított, hogy pár vadiúj Mercedes vagy Porsche áll a diákoknak fenntartott parkolóban. Itt a legdrágább kocsi egy csillogó Volvo volt, ki is rítt a többi közül. De azért az első szabad helyre beparkoltam, nehogy a motordübörgéssel fölhívjam magamra a figyelmet.

Áttanulmányoztam a térképet, próbáltam megjegyezni az útvonalakat, mert nem akartam egész nap térképpel a kezemben kóvályogni. Minden holmimat belegyömöszöltem a táskámba, a vállamra vetettem a szíját, és nagy levegőt vettem. Fog ez menni, hazudtam magamnak minden meggyőződés nélkül. Végtére is nem fognak megenni... Kifújtam a levegőt, és kiszálltam a kocsiból.

Az arcomba húzott kapucnival elvegyültem a járdán nyüzsgő tizenéves diákok között. Megkönnyebbülten láttam, hogy az én egyszerű, fekete dzsekim csöppet sem üt el a többiekétől.

Megkerültem a menza épületét, és kiszúrtam a hármas számú épületet. A keleti sarkán egy fehér négyszögbe nagy, fekete 3-ast pingáltak. Az ajtó felé közeledve éreztem, hogy kezdem kapkodva szedni a levegőt. Megpróbáltam visszatartani a lélegzetemet, miközben két uniszex esőköpeny nyomában beléptem az ajtón.

Az osztályterem nem volt valami nagy. Az előttem haladó két diák megállt, hogy fölakassza a kabátját a falon sorakozó fogasok egyikére. Követtem a példájukat. Mind a kettő lány volt. Az egyik egy porcelánfehér arcú szőke, a másik is sápatag, de világosbarna hajú. Legalább a bőröm színe nem lesz feltűnő.

Odavittem az aláírandó cédulámat a tanárnak, egy magas, kopaszodó férfinak, egy bizonyos Mr. Masonnak. Legalábbis ez a név állt az íróasztalán elhelyezett névtáblán. Amikor meglátta a nevemet, rám bámult −  ez nem sok jót ígért a jövőre nézve −, én pedig természetesen pipacsvörös lettem. De legalább rögtön hátraküldött egy üres padba, anélkül, hogy bemutatott volna a többieknek, így, hogy leghátul ültem, új osztálytársaim nem egykönnyen tudtak megbámulni, de azért megoldották valahogy. Én makacsul az olvasmánylistára szegeztem a tekintetemet, amit a tanártól kaptam. A szokásos lista volt, csak a legalapvetőbb szerzők szerepeltek rajta: Bronte, Shakespeare, Chaucer. Már mindet olvastam. Ez megnyugtató volt... és unalmas. Azon töprengtem, vajon Anyu hajlandó lesz-e elküldeni nekem a régi dolgozataimmal teli dossziét, vagy kijelenti, hogy ez csalás lenne... Gondolatban a legváltozatosabb érvekkel próbáltam meggyőzni anyámat, miközben a tanár vontatott orrhangján tovább magyarázott.

Amikor megszólalt a csengő zümmögő hangja, a szomszédos padsorból odahajolt hozzám egy nyurga srác − pattanásos bőre volt, és olajosan fénylő haja −, és megszólított:

− Te Isabella Swan vagy, ugye? − Úgy festett, mint valami buzgó kiscserkész, aki tagja a sakk-körnek, és „ahol tud, segít”.

− Bella − helyesbítettem. Mire hárompadnyi sugarú körben mindenki felém fordult.

− Hol lesz a következő órád? −  kérdezte a fekete hajú kiscserkész. Elő kellett kotornom a táskámból az órarendemet.

− Ohm... Állampolgári ismeretek, Jeffersonnal, a hatos épületben.

Bármerre néztem, kíváncsi szemek néztek vissza rám.

−  Nekem a négyesbe kell mennem, úgyhogy megmutathatom neked az utat... −  Mondom, hogy kiscserkész. −  Ericnek hívnak − tette hozzá.

Óvatosan elmosolyodtam.

− Koszi, Eric!

Fölvettük a dzsekinket és nekivágtunk az esőnek, merthogy időközben szakadni kezdett. Néhányan a nyomunkba szegődtek és szorosan mögöttünk lépkedtek −  le mertem volna fogadni, hogy csak hallgatózni akartak. Vagy rajtam tört ki a paranoia, gondoltam.

− Hát ez itt egy kicsit más, mint Phoenix, mi? − kérdezte a srác.

− Nagyon.

− Ott nem esik ennyit, igaz?

− Úgy háromszor-négyszer egy évben.

− Tyűha, el sem tudom képzelni, az milyen lehet − morfondírozott.

− Száraz − világosítottam fel.

− Azzal együtt, nem vagy valami nagyon lesülve...

− Anyám félig albínó −  közöltem.

Aggodalmasan fürkészte az arcomat, és én felsóhajtottam. Úgy látszik, a túl sok eső kedvezőtlenül hat a humorérzékre. Még eltöltök itt pár hónapot, és én is tök süket leszek az iróniára...

Megkerültük a menzát, és már ott is voltunk a déli épületszárnynál, a tornaterem mellett. Eric egészen az ajtóig kísért, bár a bejárat fölött világosan látható volt a nagy hatos.

− Hát akkor sok szerencsét! −  mondta, amikor a kezemet a kilincsre tettem. − Talán lesz más közös óránk is... −  tette hozzá reménykedve.

Halványan rámosolyogtam, és beléptem.

A délelőtt további része nagyjából ugyanígy telt. Csak a matekórán parancsolt rám a tanár, Mr. Varner −  akit már csak a tantárgya miatt is utáltam volna −, hogy álljak ki az osztály elé, és mutatkozzam be. Én persze dadogtam, elpirultam, és elbotlottam a saját lábamban, miközben a helyemre mentem.

A második után már minden órán találtam néhány ismerős arcot. Mindenütt akadt valaki, aki bátrabb volt a többieknél, és bemutatkozott, majd megkérdezte, hogy tetszik Forks. Megpróbáltam diplomatikusan válaszolni, de többnyire folyékonyan hazudtam. De legalább egyszer sem volt szükségem a térképre.

A matekon és a spanyolon ugyanaz a lány ült mellettem, és délben, amikor elindultam a menzára, csatlakozott hozzám. Apró termetű lány volt, még az én 165 centimhez képest is, de fékezhetedenül göndörödő, sötét haja eltüntette a különbség jó részét. A nevére nem emlékeztem, úgyhogy csak mosolyogtam és bólogattam, miközben a tanárokról és az órákról fecsegett. Meg sem próbáltam követni, miről beszél.

Egy zsúfolt asztal egyik végében ültünk le, a barátai mellé, akiket mind be is mutatott nekem, bár én azonnal elfelejtettem a nevüket, amint kimondták. Úgy láttam, a barátainak roppantul imponál, hogy meg mert szólítani. Eric, az a fiú, akit az angolóráról ismertem, odaintegetett nekem a terem másik végéből.

Itt az ebédlőben, miközben hét kíváncsi idegennel próbáltam társalogni, itt pillantottam meg őket először.

A sarokban ültek, a lehető legmesszebb tőlem, a hosszú helyiség túlsó végében. Öten voltak. Beszélgettek, de enni nem ettek egy falatot sem, pedig mindegyikük előtt ott volt a tálca az érintetlen ennivalóval. Ők nem bámultak úgy meg, mint a többi diák, így nyugodtan szemügyre vehettem őket, nem kellett attól félnem, hogy a szemem egy másik, feltűnően kíváncsi szempárba ütközik. De nem ezért figyeltem fel rájuk.

Voltaképpen egy csöppet sem hasonlítottak egymáshoz. A három fiú közül az egyik nagydarab volt, izmos, mint egy súlyemelő, a haja sötét és göndör. A másik magasabb és soványabb, de azért ő is izmos, a haja mézszőke. A harmadik vékonyabb és nyúlánkabb volt náluk, kócos haja bronzvörös. Fiatalabbnak tűnt, mint a másik kettő, akikről nem gondoltam volna, hogy középiskolás diákok, inkább tűntek főiskolásoknak vagy éppen tanárnak.

A két lány meg nem is különbözhetett volna jobban. A magasabbik szoborszépségű volt, olyan csodálatos alakkal, amilyet a legújabb fürdőruha trendet bemutató Sportmagazin címlapján lehet látni. Az effajta szépségnek elég belépnie egy szobába ahhoz, hogy minden lánynak porba hulljon az önbizalma. Aranyszőke haja lágy hullámokban omlott le a háta közepéig. Az alacsonyabb lányban volt valami koboldszerű: rendkívül vékony volt, az arcvonásai finomak. Hollófekete haja rövidre nyírt tincsekben meredezett szanaszét.

És mégis, annyira hasonlítottak egymásra! Mindegyikük arca krétafehér. Nem volt náluk sápadtabb diák ebben a naptalan városban. Sápadtabbak voltak, mint én, az albínó. És mindegyiküknek sötét szeme volt, hiába különbözött a hajuk színe. Szemük alatt sötét karikák −  lilás, véraláfutás-színű karikák. Mintha álmatlanságban szenvednének, vagy éppen felgyógyulóban lennének egy kiadós orrtörésből. Ámbár az orruk, akárcsak minden arcvonásuk, egyenes volt, határozott vonalú és tökéletes.

De nem ezért nem bírtam levenni róluk a szememet.

Hanem azért, mert az arcuk, egymástól annyira különböző és mégis annyira hasonló arcuk elképesztően, embertelenül gyönyörű volt. Sose hittem volna, hogy ilyen arcok léteznek a valóságban is, nemcsak valami csillogó-villogó divatmagazin oldalain. Vagy talán az angyaloknak lehet ilyen arcuk valamelyik régi festő képein.

Nehéz lett volna megmondani, melyikük a legszebb − talán a fantasztikus, szőke lány, vagy a bronzvörös hajú fiú...

Úgy láttam, mindnyájan maguk elé merednek − nem néztek sem egymásra, sem a többi diákra, sem semmi egyébre. Miközben néztem őket, az alacsony lány fölállt, fogta a tálcáját − rajta egy bontatlan dobozos üdítő és egy érintetlen alma −, fürgén és kecsesen megindult, mint egy manöken a kifutón. Én meg csak néztem álmélkodva, amint ruganyos, táncos léptekkel a kisablakig sétál, belöki rajta a tálcát, aztán hihetetlen gyorsan kicsusszan a hátsó ajtón. Villámgyorsan visszafordultam a másik négy felé, akik csak ültek ott tovább, mintha mi sem történt volna.

−   Hát ezek meg kicsodák? − kérdeztem a lánytól, akivel együtt jártunk spanyolra, bár a nevére nem emlékeztem.

Fölemelkedett, hogy lássa, kikről beszélek −  bár szerintem a hangsúlyomból már kitalálta −, amikor az egyik fiú −  az, amelyik vékonyabb, kisfiúsabb és valószínűleg fiatalabb volt a másik kettőnél −  hirtelen odanézett. A fiú egy másodperc töredékéig a szomszédomat nézte, aztán sötét szeme megrebbent, és a pillantása találkozott az enyémmel.

Gyorsan elfordította a tekintetét. Gyorsabban, mint ahogy nekem sikerült, bár én zavaromban azonnal lesütöttem a szememet. Abban a villanásnyi időben, amíg rajtunk időzött a tekintete, az arca teljesen közömbös volt − mintha a nevén szólította volna valaki, ő pedig önkéntelenül felkapja a fejét, pedig már előre eldöntötte, hogy nem felel a hívásra.

A szomszédom kuncogni kezdett zavarában, és ő is az asztalra szegezte a pillantását, akárcsak én.

−   Azok ott Edward és Emmett Cullen, meg Rosalie és Jasper Halé. Aki az előbb kiment, az Alice Cullen volt. Mindnyájan együtt laknak Dr. Cullennel és a feleségével − mondta suttogva.

Újra a szépséges fiúra pillantottam: most a tálcáját fixírozta, miközben hosszú, sápadt ujjaival darabokra tépkedett egy kiflit. A szája nagyon gyorsan mozgott, bár jóformán szét sem nyitotta tökéletes ajkait. A másik három még mindig a semmibe meredt, én mégis biztos voltam benne, hogy a bronzhajú fiú hozzájuk beszél, csak nagyon halkan.

Micsoda ódivatú neve van mindegyiknek, gondoltam. A nagyszüleink idejében voltak divatban... De talán itt még mindig divatosak − afféle kisvárosi nevek lennének? Végre eszembe jutott, hogy is hívják a mellettem ülő lányt: Jessicának. Hát neki például teljesen hétköznapi neve van. Otthon is két Jessica volt az osztályunkban.

−  Nagyon... nagyon jól néznek ki − nyögtem ki nagy nehezen, tudván, hogy ez a leírás jócskán elmarad a valóságtól.

−  Aha! − helyeselt Jessica, és újra felkuncogott. −  De mind egymással járnak, már úgy értem, Emmett Roselie-val és Jasper Alice-szel. És együtt is laknak! − Jessica hangján érződött, mennyire felháborítja és megbotránkoztatja prűd kisvárosi lelkét ez a helyzet. Bár, őszintén szólva, ezen még Phoenixben is jót csámcsogtak volna a pletykafészkek.

−  Melyik a két Cullen? − kérdeztem. − Nem tűnnek rokonoknak...

−  Oh, mert nem is azok. Dr. Cullen igazából még nagyon fiatal, legfeljebb harmincéves, vagy talán még annyi sincs. Az összes gyereket adoptálták. A Hale-lány meg a fiú tényleg testvérek, sőt ikrek − a két szőke −, de őket is örökbe fogadták.

−  Nem túl idősek az örökbefogadáshoz?

−  Most már igen. Jasper és Rosalie tizennyolc körül lehetnek, de Mrs. Cullen neveli őket nyolcéves koruk óta. A nagynénjük vagy valami ilyesmi.

− Hát ez igazán rendes tőlük... hogy így gondoskodnak egy csomó gyerekről, amikor még ők maguk is olyan fiatalok, meg minden.

− Hát gondolom, igen ... −  ismerte be Jessica kelletlenül. Az volt a benyomásom, hogy valami okból nem kedveli a doktort és a feleségét. A fogadott gyerekek felé vetett pillantásból ítélve, ez az ok alighanem a féltékenység lehetett. − Bár azt hiszem, Mrs. Cullennek nem lehet saját gyereke −  tette hozzá, mintha ez sokat levonna az érdemeiből.

Miközben Jessicával beszélgettem, a pillantásom önkéntelenül vissza-visszatért ahhoz az asztalhoz, ahol ez a furcsa család ült. Továbbra is a falat bámulták, és nem ettek egy falatot sem.

− Mindig Forksban laktak? − kérdeztem. Alig hinném, gondoltam, különben biztosan feltűntek volna nekem valamelyik nyáron.

−  Nem −  felelte Jessica olyan hangsúllyal, mintha ezzel még a magamfajta Phoenixből szalajtott jöttmentnek is tisztában kéne lennie. − Két éve költöztek le ide valahonnét Alaszkából.

Elöntött az együttérzés és a megkönnyebbülés. Sajnáltam Cullenéket, mert hiába olyan gyönyörűek, mégiscsak kívülállók, szemlátomást nem fogadták be őket. De meg is könnyebbültem, hogy nem én vagyok itt az egyeden messziről jött ember, sőt a legérdekesebb sem, semmilyen szempontból.

Ahogy újra szemügyre vettem őket, az egyik Cullen, a legfiatalabb, fölnézett, és a tekintete találkozott az enyémmel. Az arca ezúttal leplezetlen kíváncsiságról árulkodott. Gyorsan elkaptam róla a szememet, de annyit még így is észrevettem, hogy mintha csalódást okoztam volna neki.

− A vörösesbarna hajú fiú, az melyik a három közül? −  A szemem sarkából jól láttam, hogy még mindig engem néz. Igaz, nem bámult olyan meredten, mint a többi diák, viszont mintha kissé ingerült és türelmetlen lett volna a pillantása. Újra lesütöttem a szemem.

−  Edward. Fantasztikusan néz ki, persze, de ne vesztegesd rá az idődet! Nem randizik senkivel! Úgy látszik, nincs itt olyan lány, aki megfelelne neki! −  fanyalgott Jessica.

Tiszta ügy, savanyú a szőlő − gondoltam magamban. − Vajon mennyi ideje lehet, hogy Jessica hiába próbálkozott nála?

Az ajkamba haraptam, hogy elrejtsem a mosolyom. Aztán újra a bronzhajúra pillantottam. Most nem nézett felém, de abból a kevésből, amit láttam az arcából, úgy tűnt, mintha ő is mosolyogna.

Néhány perccel később mind a négyen felálltak az asztaltól. Feltűnően kecsesen mozogtak − még a nagydarab, izmos srác is. Nyugtalanító látvány volt. Az Edward nevű srác nem nézett többé rám.

Jóval tovább üldögéltem az ebédlőben Jessicával és a barátaival, mint ha egyedül ebédeltem volna. Hirtelen észbe kaptam: ha nem sietek, el fogok késni a következő órámról, méghozzá mindjárt az első napon! Szerencsére az egyik új ismerősömnek −  tapintatosan emlékeztetett rá, hogy Angélának hívják − szintén biológia volt a következő órája. Némán igyekeztünk egymás mellett az osztályterem felé. Úgy látszott, ő is elég gátlásos.

Amikor beléptünk a terembe, Angela leült a helyére −  pontosan ilyen táblával ellátott asztalok voltak a laborban a phoenixi iskolámban is. Angélának már volt szomszédja. Sőt, ami azt illeti, az összes asztalnál párban ültek már, kivéve egyetlenegyet. A középső padsorban megláttam Edward Cullent −  megismertem a furcsa, bronzvörös hajáról −, őmellette volt az egyeden üres hely.

Miközben végigmentem a két padsor között, hogy bemutatkozzam a tanárnak, és aláírassam vele a cédulámat, lopva Edward Cullenre sandítottam. Amikor elmentem mellette, hirtelen megmerevedett ültében. Megint összeakadt a tekintetünk, és a lehető legfurcsább arckifejezéssel nézett rám: szinte sütött róla a düh.

Gyorsan, döbbenten elfordultam, éreztem, hogy megint elpirulok. Közben megbotlottam egy padlón heverő könyvben, és ha nem kapaszkodom meg az egyik asztalban, hasra vágódok. A padban ülő lány hangosan kuncogott.

Így közelről megállapíthattam, hogy a Cullen fiú szeme fekete −  mint az éjszaka!

Mr. Banner aláírta a cédulámat, a kezembe nyomott egy könyvet és nem forszírozta a bemutatkozósdit. Láttam, jól kijövünk majd egymással. Persze nem volt más választása, odaküldött arra az egyeden üres helyre, ott a terem közepén. Odamentem, és lesütött szemmel ültem Edward Cullen mellé. Megrémített, hogy olyan ellenségesen nézett rám.

Kiraktam a könyvet magam elé. Nem néztem föl, de a szemem sarkából láttam, hogy megváltozik a tartása. Elhúzódott tőlem, kicsúszott a pad legszélére, és elhajolt, mintha valami kellemetlen szagot érezne. Feltűnés nélkül megszagoltam a hajamat. Eperillata volt, a kedvenc samponomtól. Csak nem ezt találja kellemetlennek? Előrehúztam a hajamat, a jobb vállamra, mintegy függönyt alkotva kettőnk között, és megpróbáltam a tanárra figyelni.

Sajnos a sejtanatómiát vettük éppen, amit már tanultam Phoenix-ben. De azért buzgón jegyzeteltem, addig se kellett felnéznem.

Nem tudtam megállni, hogy időnként oda ne sandítsak a mellettem ülő, különös alakra. Az egész biológiaóra alatt egyeden pillanatra sem lazított a tartásán, végig ugyanolyan feszesen ült a szék szélén, a lehető legmesszebbre húzódva tőlem. Láttam, hogy a bal térdén nyugvó kezét ökölbe szorítja, olyan erővel, hogy az inak tisztán kirajzolódtak a sápadt bőre alatt. Egyeden pillanatra sem engedett a merevsége. Fehér ingének hosszú ujját feltűrte a könyökéig, világos bőre alatt az alkarja meglepően kemény és izmos volt. Korántsem tűnt már olyan törékenynek, mint nagydarab bátyja mellett.