1. könyv

Prológus

Mindenki álmodozik valamiről kisgyerekkorában. Van, aki énekesnő akar lenni, van, aki tűzoltó, más „vadakat terelő juhász”¹. Az álmok elől senki sem menekülhet, így én sem voltam kivétel. Bár az előbb említettek is kissé elrugaszkodott elképzelések felnőtt fejjel, de legalább megvalósíthatók. Lehet, hogy sok munkába kerül, de csak kitartás és tehetség kérdése, hogy sikerül- e elérni ezeket a célokat. Én azonban valami egészen másra vágytam. Soha nem akartam mozdonyvezető lenni, bár belegondolva ez egy lánynál elég furcsán is hangzik. És íme a kérdés, ami valószínűleg már mindenkiben megfogalmazódott, aki ezt az írást olvassa: Mi akarok lenni én? Hát igen, én mindig is varázsolni akartam.

Én is azokon a meséken nőttem fel, mint minden más kislány. Hófehérke, Szépség és a szörnyeteg, Hamupipőke. Csak egy dologban különböztem mindenki mástól: én nem Belle akartam lenni, hanem a tündér, aki az elején megátkozza a herceget, nem Hamupipőke, hanem a Jótündér. Belegondolt már valaha valaki abba, hogy ezeknek a „mellékszereplőknek” mekkora hatalmuk van. Azt tehetnek, amit akarnak. Csak egyet csettintenek (vagy inkább intenek a pálcájukkal) és valóra válthatják mások és a saját kívánságaikat. Nincs számukra elérhetetlen cél, elérhetetlen kívánság. Teremthetnek, szépíthetnek, jobbá tehetnek másokat. Mint ahogy a Szépség és a szörnyetegben sikerült elérnie a tündérnek, hogy a herceg szíve is szép legyen, ne csak a külseje. Vagy Hamupipőkénél pont fordítva: a külsejét is sikerült olyan széppé tennie, mint Hamupipőke maga. Megdöbbentő, rémisztő hatalom az övék. Mégis mindenki csak a gyönyörű, kedves, szerény és alapjában véve tökéletes hercegnőkkel foglakozik. A tündéreknek csak annyi jut, hogy: Ő az, aki segített annak a szegény lánynak, nem? 

Igen, minden a mesékkel kezdődött. De aztán később ott volt még annyi más, ami növelte bennem a vágyat a varázslat megismerése iránt. Filmek, sorozatok és könyvek egész hada foglalkozik a témával. A Matilda, a kiskorú boszorkány, a Sabrina, tiniboszorkány, a Bűbájos boszorkák, Merlin… Akármerre néztem, boszorkányokat, varázslókat, tündéreket és egyéb mágikus lényeket láttam. Az utcánkon nem lovak patkóit hallottam dobogni, hanem unikornisokét. A szívem mélyén meg voltam győződve róla, hogy a macskánk, Cirmi (4 évesen nem voltam túl kreatív, szóval ne várjátok, hogy fantáziadúsabb neve legyen) igazából kneazle². Tudtam, hogy a loch ness-i szörny nem csak mese, hanem egy hatalmas kelpi³.

Tudom, sokan azt gondoljátok, hogy őrült voltam. Bevallom, néha még én magam is. Az agyam mindig tudta, hogy ez mind csak mese. Varázslatos lények és boszorkányok nem léteznek, csak az emberek találták ki, hogy magukat szórakoztassák, hogy reménykedhessenek abban, hogy megtehetnek valami olyat, amire mindig is vágytak, hogy megmagyarázzanak valamit, amire nincs magyarázat, és igen, hogy legyen kire fogni a sok szenvedést az életükben. De bármit diktált is az agyam, a szívem mindig mást súgott. Olyan volt, mintha tudathasadásom lenne. Állandóan olyan érzésem volt, mintha nem ide tartoznék, mintha egy másik világ hívogatna. És mivel mindig úgy gondoltam, hogy a szívem szava fontosabb, mint az eszemé, belemerültem a bűvöletbe.

Az olvasás vált az én menedékemmé. Menedékké a szüleim értetlensége és a korombeliek csúfolódásai elől. Az olvasásban mindig megleltem azt, amire vágytam. Élhettem egy teljesen normális világban, vagy bejárhattam Fantázia⁴ földjét és Alagaësiát⁵, eljuthattam Völgyzugolyba⁶ és átléphettem a Falat⁷. Együtt izgulhattam végig más mágikus lények kalandjait, és boldog voltam. Boldog, hogy bár nekem nem jutott osztályrészemül sem a varázslat, sem egyéb kaland, másokéban osztozhattam a történeteiken keresztül.

Aztán jött Harry Potter. Amellett, hogy még inkább elmerülhettem a varázslatban, valami mást is nyújtottak ezek a könyvek. Egy teljes varázslótársadalmat, amiben tudtam, otthon érezném magam. Ahol ugyanúgy, mint nálunk, vannak problémák, de békében is élhet az ember. Sehova nem vágytam még úgy az életemben, mint Roxfortba⁸. Amikor iskolába kellett mennem hat évesen, abban reménykedtem olyan lesz, mint a boszorkány- és varázslóképző. Természetesen tudtam, hogy varázslatokra nem számíthatok. De reménykedtem néhány életre szóló barátságban, különleges tanárokban. De, hogy őszinte legyek, csalódnom kellett. Persze voltak barátaim, és különösen rosszban senkivel sem voltam, de nem volt olyan csodálatos, mint a Roxfort. A tanárok nem voltak szörnyűek, de nem voltak különlegesek sem. Dumbledore és McGalagony után melyik tanáromra mondhattam volna, hogy ő tökéletes?

Ezért még többet olvastam. Bármi jöhetett, amiben volt mágia. Ha valamelyik könyvben a varázslat halvány jelét láttam, már olvastam is. Jöhettek szellemek, tündék, koboldok, vámpírok, bármi, ami kiszakít ebből a földhözragadt életből. Kinek kell foci, amikor kviddicsezhet is? Kinek kell a gumicukor, amikor ehet Bagoly Berti féle mindenízű drazsét is? Ki akar kólát, amikor ott a vajsör? Megismertem a létező összes „kitalált” lényt, amit lehetett. A könyvek bevezettek a bűvölet tudományába. Megtanultam, hogy a képesség a varázslatra nagy felelősség. Miután olvastam a Suzie és a szerelmes kísértet⁹-et meg voltam róla győződve, hogy mediátor vagyok, és akkor cseverészek a szellemekkel, amikor akarok. Miután a Tudom, hol vagy¹⁰-ot olvastam, vártam, hogy belém csapjon egy villám, az Eragon¹¹ olvasása után kirándulni mentem a közeli erdőbe, hátha én is találok egy sárkánytojást. És mi történt, amikor a Twilightot¹² olvastam? Hittem, hogy egy vámpír lesz a férjem, az én saját Edwardom¹³. Bár néha elgondolkoztam, hogy lehet, hogy értem egy farkas jön. A saját Jacobommal¹⁴ is elégedett lettem volna.

Szóval, amikor nekiálltam a Harry Potter sorozatnak, nyolc éves voltam. Alig vártam, hogy tizenegy legyek, és megjelenjen Hagrid¹⁵ vagy valamelyik másik roxforti, hogy közöljék a mugli szüleimmel, hogy gyermekük bizony boszorkány. Mert az ugyebár nem volt kérdés, hogy én varázslásra születtem. Hihetetlen szorgalommal készültem a tizenegyedik születésnapomig, hogy mindent megtanuljak, amit kell, mire felszállok a Roxfort expresszre¹⁶. Fejből fújtam az összes seprűmárkát, kívülről megtanultam a Kviddics évszázadait¹⁷ és a Legendás állatok és megfigyelésük¹⁸-et. Kicsit olyan voltam, mint Hermione¹⁹. Sőt, talán rosszabb.

Most pedig itt vagyok 14 évesen, és középiskolát kell választanom. Jól sejtitek, nem kaptam meg a levelemet a tizenegyedik szülinapomon, és egyik roxforti professzor sem jött el. Életem egyik legszörnyűbb napja volt. Fájt a szívem, és úgy éreztem valaminek vége van az életemben. Azóta is gyásznapként tartom számon június 21-ét²⁰. Mert bár akkor van a születésnapom, ez az a nap is, amikor összetörtek az álmaim. Innentől számítom a gyerekkorom végét, mert akkor ért véget a gyermekes álmodozás az életemben.

Azóta teljesen megváltoztam. Több barátot szereztem, csak egyvalakit vesztettem el: saját magamat. Azóta hallani sem akarom a varázslat, boszorkányság és mágia szavakat. Ezotériaellenes vagyok. Nem hiszek semmi természetfelettiben. Sem a szellemekben, sem a túlvilági életben, még a horoszkópokban sem. Abszolút szkeptikus lettem ebben a kérdésben.

A szüleim örültek a változásnak. A jegyeim javultak, sok barátom van. Olvasni még mindig imádok, csak az változott, amit olvasok. A Végtelen történet, a Gyűrűk ura, a Harry Potter sorozat, még a görög és kelta mitológiáról szóló könyveim is a padláson vannak egy hatalmas dobozban. Tulajdonképpen a mágiás könyveim elfoglalják a fél padlást. A könyvespolcomon pedig egészen más könyvek vannak. Jane Austen, a Brontë nővérek, Oscar Wilde, Dumas, Margaret Mitchell. Ilyen írók mellett hogy is lehetne utálni az olvasást?

Összesítve az életem az óta a nap óta a feje tetejére állt. Soha nem gondoltam, hogy visszakaphatom még a mágiába vetett hitem, de csodák csodája így lett.

Kellemes a reggeli levegő. –állapítottam meg sokadszorra, amikor elindultam az iskolába. Éjjel futó zápor volt, és ahogy kiléptem az utcára, rögtön megcsapta az orrom az a hihetetlen illat. Az illat, amit csak eső után érezni. Leírhatatlan: a száradó beton, a föld, a tisztaság és még annyi más keveredett a levegőbe. Imádtam az ilyen hajnalokat.

A buszt mindenesetre nem akartam lekésni, legyen a reggel bármilyen üdítő, ezért megszaporáztam lépteimet. Az utca kihalt volt, rajtam kívül senki nem volt fenn ilyen korán. Szerettem hamar beérni a suliba, mert felkészülhettem a napi teendőkre és a kínszenvedésre, amit az iskola intézménye jelentett számomra. Szerettem egyedül ücsörögni az osztályteremben. Olyankor csak egy dologra kellett koncentrálnom: hogy nehogy a varázslat felé szálljanak a gondolataim. Mert az agyam bármennyire tudta is, hogy a mágia számomra csak időpocsékolás, a szívem még mindig mást súgott. De mivel már elég rég lemondtam erről az álomról, a felejtés egyre jobban ment.

Olykor már nem tudtam rögtön megmondani, hogy melyik varázsige szolgál a lebegtetésre vagy a zárak kinyitására. Másodpercekre volt szükségem hozzá, pedig régen azonnal rávágtam volna. Az agyam jól működött, és ahogyan azt előre elterveztem: felejtett.

Amikor beértem az iskolába, szokás szerint üres volt. Egy ember volt csak rajtam kívül az épületben. A portás néni. Már rég megszokta, hogy ilyen korán bejárok. Valószínűleg azt gondolta, álmatlanságban szenvedek. Így csak köszönt, és kedvesen mosolygott, amikor beléptem az ajtón. Egyenest az osztályterembe mentem, mint mindig. De amikor kinyitottam az terem ajtaját, majdnem szívrohamot kaptam.

Egy férfi állt a terem közepén. Felkapcsoltam a villanyt, és nem hittem a szememnek. Magas volt és idős. Hosszú, ősz haja, és szakálla volt. Fekete köpenyt viselt, amit a derekán megkötött egy kötéllel. Nem tudtam eldönteni kire hasonlít jobban: Dumbledore-ra vagy Gandalfra? Az öltözéke alapján olyan volt, mint egy középkori szerzetes. Nem tudtam leplezni a zavaromat, és egy hang sem jött ki a torkomon. De ő nem tűnt meglepettnek.

-                    Jó reggelt, Miss Spencer. Meglepett arcából arra kell következtetnem, hogy nem tudja, ki vagyok. –Hallgattam, mert még mindig nem tudtam megszólalni. A nevem Angelus. Ha nem zavarja, leülnék. Ha maga is eléri az ezer éves kort, megtudja, milyen kínokat okozhat a reuma.

A szavakat olyan természetességgel mondta ki, hogy az ember azt gondolta volna, teljesen normális, ha valaki már ezer éve él. És annak ellenére, hogy a fájdalmairól beszélt, végig mosolygott.

-                    Azt hiszem, tegeződhetnénk. - Megint csak csönd volt a válaszom. Akkor térjünk is a tárgyra. Az én megtisztelő feladatom, hogy elmondjam neked, hogy milyen céllal jöttél erre a világra. Már születésed óta számon tartunk, hiszen nem akármilyen küldetés a tied. Neked kell visszaállítanod az egyensúlyt a különböző világokban.

Hirtelen nevethetnékem támadt, és kirobbant belőlem egy hatalmas kacaj. Ez a jelenet emlékeztetett engem valamire. Láttam magam előtt a képet, ahogy Hagrid elmegy Harryért, akinek fogalma sincs róla, hogy varázsló.

-                    Ez valami vicc?- kérdeztem. Ki akar így megtréfálni? Jó ötlet volt, el kell ismernem, de most már abbahagyhatja. Bocs, abbahagyhatod.

-                     Ez nem tréfa. Hát nem érzed, hogy valami vár rád? Valami más?

-                    Milyen különböző világok? – tört fel belőlem a kérdés. Újabb mosoly jelent meg a szája szélén, mintha azt mondta volna: „Én megmondtam.”

-                    Fantáziavilágok. A világok, amiket a könyvekben és a filmekben látsz, valóban léteznek. Amint valaki fejében megszületnek, valósággá válnak, párhuzamos univerzumokká, ha úgy tetszik.

-                    És hogy jövök a képbe én?- kérdeztem.

-                    Te vagy a kiválasztott, akinek őriznie kell a rendet ezekben a világokban. Tudod, a történet menete néha félrecsúszik. Rossz irányba halad, és minden tönkremegy. Ezekben a világokban helyre kell állítani az egyensúlyt, mert különben a világ előbb- utóbb megszűnik. – Erre már le kellett ülnöm.

-                    Párhuzamos univerzumok, amiket én formálok? Ez lehetetlen.

-                    Nem, nem az. Ez a valóság. Ha nem hiszed, próbáld ki most rögtön!

-                    Próbáljam ki? De hát hogyan?

-                    Gondolj egy világra, amit jól ismersz. Egy fantáziavilágra. Koncentrálj erősen. Akarj bekerülni a világba!

-                    De hát ezt már régen is sokszor megpróbáltam, de nem sikerült! – vetettem oda neki.

-                    Lehet, de csak most értél meg a feladatra. Most kerültél a képességed birtokába.

Erre nem tudtam mit mondani. Azon gondolkoztam, melyik világot válasszam. Nehéz döntés volt, még úgy is, hogy nem hittem benne igazán, hogy én lennék a „kiválasztott”. Az agyam csak úgy pörgette a különböző regényeket, amiket olvastam. Végül egy olyan mellett döntöttem, ami mindig is érdekelt, annyira teljes volt. Olyan varázslatos.

Behunytam a szemem, és magam elé képzeltem a Roxfortot. Láttam a fúriafüzet és a Griffendél tornyot, hallottam a diákok zsivaját, éreztem a szellőt, ami a Tiltott rengeteg felől fújt és a tó vizének illatát. És egyszer csak minden valóságnak tűnt, a hangok és az illatok felerősödtek. Kinyitottam a szemem, és azt hittem, elájulok. Ott álltam Hagrid kunyhója mellett, és a Roxfort hatalmas kastélyát bámultam.